A tudományelmélet modern kori történetét két, élesen elhatárolható szakaszra szokás felosztani. Az első szakasz a logikai pozitivizmus irányzatának 1929-ben megfogalmazott kiáltványával veszi kezdetét Ausztriában. Ezt a szakaszt a tudományos elméletek szintaktikai értelmezése uralta. Nyelvészeti szempontból a szintaktikai értelmezés kifejezés némileg megtévesztő, mert a logikai pozitivisták alapgondolata az volt, hogy a tapasztalati tudományok elméletei alapvetően mondatok vagy állítások összességei valamely megfelelően szabályozott természetes vagy logikai nyelvben. A hagyományos elnevezést követve maradjunk mégis a szintaktikai tudományértelmezés címkéjénél. Az első szakasz egy Egyesült Államokban tartott tudományelméleti konferencián zárult le 1969-ben. A tudományelméleti gondolkodás reformját meghirdető konferencián a tudományos elméletek szemantikai értelmezésére tettek javaslatot a pozitivista koncepciót elutasító résztvevők. A szemantikai tudományértelmezés kifejezés szintén félreértésekre adhat okot, hiszen ebben a megközelítésben a tudományos elméleteket modellek összességeiként értelmezik, a modelleket pedig absztrakt matematikai struktúrákkal azonosítják. Jelen összefüggésünkben azonban nem okoz problémát, ha ezt a címkét is megtartjuk.

A tudományos elméletek szemantikai, azaz modell-alapú értelmezését a témával foglalkozó szakemberek többsége ma is helyesnek tekinti. A tudományelmélet modern kori történetének második szakasza tehát még nem zárult le. A fenti rövid jellemzés alapján úgy tűnhet, hogy itt egy meglehetősen általános tudományelméleti vitáról van szó, egy lényegében véve ezoterikus témáról, amit csak a szakavatottak szűk köre ismerhet igazán. Két kérdés vetődik fel ezzel kapcsolatban:

(1) Milyen értelemben van köze a modell-alapú tudományértelmezésnek a nyelvészeti és/vagy nyelvfilozófiai kérdésekhez?
(2) Van a modell-alapú tudományértelmezésnek bármiféle jelentősége az álhírekkel és áltudományokkal foglalkozó kutatócsoport munkája szempontjából?

Kezdjük az első kérdéssel! A tudományos elméletek szintaktikai értelmezése a következő felismerések miatt vált elutasították. Először is, ha mondatok vagy állítások összességeire vezetjük vissza a tudományos elméleteket, akkor különbséget kell tennünk a tudományos szótárakban szereplő szakkifejezések két típusa között: valahogy el kell különítenünk a közvetlen érzékszervi megfigyelés tartalmait és a tisztán elméleti vagy fogalmi információkat kifejező szakkifejezéseket. Ráadásul ezt a két kifejezéstípust össze is kell kapcsolnunk olyan áthidaló elvekkel, amelyek lehetővé teszik a szótár két fele közötti információáramlást. Ezt a feladatot soha nem sikerült meggyőzően elvégezniük a logikai pozitivistáknak. Másodszor, ha mondatok vagy állítások összességeire vezetjük vissza a tudományos elméleteket, akkor el kellene fogadnunk azt is, hogy a mondatokat vagy állításokat felépítő szakkifejezések módosulása minden esetben új elmélethez vezet. Ezt a nyilvánvalóan abszurd következményt sem sikerült rendesen blokkolniuk a logikai pozitivistáknak. A szintaktikai értelmezés legismertebb kritikusai, Frederick Suppe, Bas van Fraassen és mások, az imént említett problémákat összegezve azt hangsúlyozzák, hogy a tudományok nem a kifejezés/tárgy nyelvi viszonyára alapozva reprezentálják a valóságot, hanem sokkal inkább úgy, mint ahogyan a térképek reprezentálnak egy adott földrajzi területet. A térképek az izomorfia elveit követve modellezik a hegyek, utak, települések és egyéb földrajzi elemek közötti valós viszonyokat. Mivel ez a megközelítés elvileg könnyen általánosítható, ezért egy életképes, modell-alapú alternatíva már a rendelkezésünkre áll. Így magabiztosan kijelenthetjük, hogy a tudomány szerkezetének és működésének nyelvi szempontú értelmezése zsákutca volt. A modell-alapú tudományértelmezés tehát nem tart igényt nyelvészeti és/vagy nyelvfilozófiai ismeretekre.

Adjunk rövid választ a második kérdésre is! A kutatócsoport egyik célkitűzése az áltudományokkal foglalkozó elméletek kritikai értékelése és azok nyelvészeti/nyelvfilozófiai szempontú bővítése. Az áltudományokkal foglalkozó jelenlegi szakirodalom viszonylag egységes egy bizonyos szempontból. A szakértők többsége szerint az áltudományok azonosításához szükségünk van egy stabil képre a tudományok általános szerkezetéről és működésmódjáról. Ez lenne az a viszonyítási pont, amely fogódzót jelent a tudományok és az áltudományok szembesítésében. A jelenlegi szakmai konszenzus viszont, amint láthattuk, a szemantikai, azaz modell-alapú tudományértelmezést tartja követendőnek, amelyben nyelvészeti/nyelvfilozófiai magyarázatoknak nincsen perdöntő szerepe. Ebből az következik, hogy az áltudományos nézetek elméletében sem jut lényeges szerep ilyen típusú magyarázatoknak. 

Először sakk, utána rögtön matt. A(z) (ál)tudomány elmélete nem nyelvészeknek való vidék.

Várjunk csak! Mintha az egyik lépés szabálytalan lett volna a játszma második szakaszában. Vegyük észre, hogy a modell-alapú tudományértelmezés is azt állítja, de legalábbis nem vitatja, hogy a tudományok valamiképpen reprezentálják a valóságot. Ez rendben is lenne. A fizikai tudományok reprezentálják a valóság fizikai dimenzióját, az atomi és szubatomi részecskéket és az alapvető fizikai kölcsönhatásokat, amennyire ezt a rendelkezésünkre álló matematikai és kísérleti technológiák megengedik. A biológiai tudományok reprezentálják az organikus világot és annak dinamikáját, és így tovább. De mégis hogyan reprezentálnak az absztrakt modellek valós dimenziókat? Hogyan képesek erre? Ma vannak néhányan, beleértve ezen sorok íróját is, akik kilógnak a konszenzusból, és megkérdőjelezik a tudományos modellek reprezentációs kapacitásait. A tudományos elméletek nem a térképekhez hasonló absztrakt modellek, állítják, nem egyszerűen megduplázzák vagy imitálják a valóság bizonyos struktúráit, hanem mondanak is valamit ezekről a struktúrákról. Értelmezik azokat. Bővítik ismereteinket, az ismeret fogalmának leíró értelmében. Jelenleg valami olyasmi figyelhető meg a szakirodalomban, amit a szintaktikai tudományértelmezés reneszánszának, vagy óvatosabban fogalmazva, részleges rehabilitációjának nevezhetnénk. Korántsem dőlt még el semmi, a viták nyitottak, de az érzékelhető, hogy többek szerint a nyelvészeti/nyelvfilozófiai magyarázatoknak (újra) helyet kell találni a tudományelméletben. És ha kitartunk amellett, hogy az áltudományok sem definiálhatók a tudomány stabil fogalma nélkül, talán megkockáztathatjuk, hogy nyelvi analízisekre támaszkodva az áltudományok értelmezéséhez is hozzátehetünk valamit, ami túllép az absztrakt modellezés szokásos keretein.