Az álhírek egyik fontos jellemzője az, hogy sok túlzó megfogalmazás található bennük. A túlzásnak, fokozásnak az egyik megnyilvánulási formája az, ha egy eleve túlzó, fokozó kifejezést használunk, azaz olyan lexikai elemet, amelynek már a szótári jelentésében benne van a túlzás, például gyönyörű ~ ’nagyon szép’.

Az álhírelemző munkánk egyik lépése az, hogy az elénk kerülő szövegekben bejelöljük, annotáljuk a fokozó kifejezéseket. A lexikai fokozás bejelölésén túl az annotátoroknak eg olyan kifejezést is meg kell adniuk, amely az adott szöveghelyen helyettesíthetné az annotált kifejezést vagy arra kicserélhető. Azokban az esetekben, amikor rendelkezésre állnak teljes lexikai szinonimák, ez a feladat maradéktalanul megoldható. Az azonban nem magától értetődő, mit kell gondolnunk a teljes szinonimákról. A diákoknak és érdeklődő laikusoknak szóló ismeretterjesztő írások a következőképpen szokták értelmezni ezt a fogalmat:

A teljes szinonimák olyan szópárok vagy szócsoportok, amelyek jelentése teljesen megegyezik, és minden szövegkörnyezetben felcserélhetők egymással.

Általában azt is megjegyzik ezek az írások, hogy ilyen szópárokra vagy szócsoportokra csak kevés példa található. Az illusztrációk között leggyakrabban az autó/gépkocsi, év/esztendő és a kutya/eb szópár szerepel.

A tudományelmélet modern kori történetét két, élesen elhatárolható szakaszra szokás felosztani. Az első szakasz a logikai pozitivizmus irányzatának 1929-ben megfogalmazott kiáltványával veszi kezdetét Ausztriában. Ezt a szakaszt a tudományos elméletek szintaktikai értelmezése uralta. Nyelvészeti szempontból a szintaktikai értelmezés kifejezés némileg megtévesztő, mert a logikai pozitivisták alapgondolata az volt, hogy a tapasztalati tudományok elméletei alapvetően mondatok vagy állítások összességei valamely megfelelően szabályozott természetes vagy logikai nyelvben. A hagyományos elnevezést követve maradjunk mégis a szintaktikai tudományértelmezés címkéjénél. Az első szakasz egy Egyesült Államokban tartott tudományelméleti konferencián zárult le 1969-ben. A tudományelméleti gondolkodás reformját meghirdető konferencián a tudományos elméletek szemantikai értelmezésére tettek javaslatot a pozitivista koncepciót elutasító résztvevők. A szemantikai tudományértelmezés kifejezés szintén félreértésekre adhat okot, hiszen ebben a megközelítésben a tudományos elméleteket modellek összességeiként értelmezik, a modelleket pedig absztrakt matematikai struktúrákkal azonosítják. Jelen összefüggésünkben azonban nem okoz problémát, ha ezt a címkét is megtartjuk.

A tudományos elméletek szemantikai, azaz modell-alapú értelmezését a témával foglalkozó szakemberek többsége ma is helyesnek tekinti. A tudományelmélet modern kori történetének második szakasza tehát még nem zárult le. A fenti rövid jellemzés alapján úgy tűnhet, hogy itt egy meglehetősen általános tudományelméleti vitáról van szó, egy lényegében véve ezoterikus témáról, amit csak a szakavatottak szűk köre ismerhet igazán. Két kérdés vetődik fel ezzel kapcsolatban:

(1) Milyen értelemben van köze a modell-alapú tudományértelmezésnek a nyelvészeti és/vagy nyelvfilozófiai kérdésekhez?
(2) Van a modell-alapú tudományértelmezésnek bármiféle jelentősége az álhírekkel és áltudományokkal foglalkozó kutatócsoport munkája szempontjából?

Az általunk vizsgált nyelvi jelenségek egyike a tegezés és a magázás, vagyis az, hogy a szöveg (legyen az akár álhír vagy nem álhír) szerzője hogyan szólít meg minket, olvasókat. A legtöbbször sehogyan se, az újságcikkek, beszámolók, hírek sokszor csak informálni akarják az olvasót. Az álhírek azonban gyakran nem csak információt közölnek, hanem arra is törekednek, hogy meggyőzzék az olvasót és rávegyék azt valamire, azaz manipulálnak. A meggyőzésnek, manipulációnak pedig az egyik hatékony eszköze az, hogy bevonják az olvasót, résztvevővé teszik, ezért arra számíthatunk, hogy az ilyen jellegű szövegekben gyakrabban fordul elő az olvasó megszólítása.