A tudományelmélet modern kori történetét két, élesen elhatárolható szakaszra szokás felosztani. Az első szakasz a logikai pozitivizmus irányzatának 1929-ben megfogalmazott kiáltványával veszi kezdetét Ausztriában. Ezt a szakaszt a tudományos elméletek szintaktikai értelmezése uralta. Nyelvészeti szempontból a szintaktikai értelmezés kifejezés némileg megtévesztő, mert a logikai pozitivisták alapgondolata az volt, hogy a tapasztalati tudományok elméletei alapvetően mondatok vagy állítások összességei valamely megfelelően szabályozott természetes vagy logikai nyelvben. A hagyományos elnevezést követve maradjunk mégis a szintaktikai tudományértelmezés címkéjénél. Az első szakasz egy Egyesült Államokban tartott tudományelméleti konferencián zárult le 1969-ben. A tudományelméleti gondolkodás reformját meghirdető konferencián a tudományos elméletek szemantikai értelmezésére tettek javaslatot a pozitivista koncepciót elutasító résztvevők. A szemantikai tudományértelmezés kifejezés szintén félreértésekre adhat okot, hiszen ebben a megközelítésben a tudományos elméleteket modellek összességeiként értelmezik, a modelleket pedig absztrakt matematikai struktúrákkal azonosítják. Jelen összefüggésünkben azonban nem okoz problémát, ha ezt a címkét is megtartjuk.

A tudományos elméletek szemantikai, azaz modell-alapú értelmezését a témával foglalkozó szakemberek többsége ma is helyesnek tekinti. A tudományelmélet modern kori történetének második szakasza tehát még nem zárult le. A fenti rövid jellemzés alapján úgy tűnhet, hogy itt egy meglehetősen általános tudományelméleti vitáról van szó, egy lényegében véve ezoterikus témáról, amit csak a szakavatottak szűk köre ismerhet igazán. Két kérdés vetődik fel ezzel kapcsolatban:

(1) Milyen értelemben van köze a modell-alapú tudományértelmezésnek a nyelvészeti és/vagy nyelvfilozófiai kérdésekhez?
(2) Van a modell-alapú tudományértelmezésnek bármiféle jelentősége az álhírekkel és áltudományokkal foglalkozó kutatócsoport munkája szempontjából?

Az általunk vizsgált nyelvi jelenségek egyike a tegezés és a magázás, vagyis az, hogy a szöveg (legyen az akár álhír vagy nem álhír) szerzője hogyan szólít meg minket, olvasókat. A legtöbbször sehogyan se, az újságcikkek, beszámolók, hírek sokszor csak informálni akarják az olvasót. Az álhírek azonban gyakran nem csak információt közölnek, hanem arra is törekednek, hogy meggyőzzék az olvasót és rávegyék azt valamire, azaz manipulálnak. A meggyőzésnek, manipulációnak pedig az egyik hatékony eszköze az, hogy bevonják az olvasót, résztvevővé teszik, ezért arra számíthatunk, hogy az ilyen jellegű szövegekben gyakrabban fordul elő az olvasó megszólítása.

Az utóbbi években egyre több figyelem fordul az álhírek felé. Mértékadó elemzők arra figyelmeztetnek, hogy az álhírek a valódi híreknél tízszer gyorsabban terjednek az interneten, a közösségi oldalakon. A gazdaságban, az egészségügyben és a mindennapi életben is gigantikus károkat okoznak, miközben az álhírek kitalálói, terjesztői az álhírek által óriási haszonra, politikai előnyre tesznek szert. Nekünk, hétköznapi embereknek figyelnünk kell arra, hogy mit hiszünk el a szemünk elé kerülő hírekből, mert a téves információkkal félre akarnak minket vezetni. Figyelj oda, mit hiszel el, védekezz az álhírek ellen, amíg nem késő!

Az álhírek elleni védekezés egyik módja a tényellenőrzés. A tényellenőrök utánajárnak, hogy a hírekben megjelenő állítások igazak-e, tényleg az mondta-e, akinek tulajdonítják stb. Több tényellenőrző csoport, oldal, szerkesztőség is működik, sőt a hírolvasó közönség maga is ellenőrizheti a gyanús állítások valódiságát. De lássuk be: a tényellenőrzés költséges dolog, de legalábbis időigényes. Nem lehet minden pofon mellé egy forgalmi rendőrt állítani – mondta Fülig Jimmy a Piszkos Fred, a kapitányban. Vagy lehet?